Vissza az előző oldalra

A pálfai fiúk tévedése? (Lázár Ervin, 1936-2006)

"Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándorkereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött: föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumban. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik más Szentlőrincen, hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött... (...) Egy pillanat alatt megváltozott Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett - nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat. Fölugrottam, s úgy, ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosan és piszkosan a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. (...) Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott. (...) Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment - mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták."
Nagy volt ezen a vidéken a futkosás. Oda, vissza.
"Már a templom és a dézsmaház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. Így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák meg a vágott végű tollszár.
Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár?"
Írók szokása volt ezen a vidéken a nagy rohangászás. Az első (hosszabb) idézet: Illyés Gyula visszaemlékezése nyolc-kilenc éves önmagára a Puszták népében. A második (rövidebb) meg attól van, akit itt siratunk. Lázár Ervin Csillagmajor című kötetének az első novellájából, Az óriásból. Ha rövidebb, akkor folytassuk is!
"Az Erzsébet-dombig futottam, s ott, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult.
Eltévedtem.
De hogy tévedhettem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem - hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér.
Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a koronás címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával."
Nem hegy volt persze, hanem egy óriás. Egy marha nagy óriás, a napot is eltakarta, amikor elsliszszolt a Dorogi-sziget felé, mindenki más azt hitte: napfogyatkozás. Csak Lázár tudta, hogy óriás. Olyan óriás, mint Petőfi. Petőfi. Egy szellem. Persze, persze: a hely szelleme. Mi más? A természet maga. A jóisten.
Itt akár be is fejezhetnénk, őszinte részvétünk magunknak, hogy immár nélküle; fölsorolhatnánk a díjait - ha úgy tetszik, megvolt neki mind: a József Attilától a Kossuthig, a Sorostól a Prima Primissimáig -; aztán még egy szolid életrajzi futam, született mint fenn, 15 éves koráig Alsó-Rácegrespusztán élt, megjárta a környék szinte összes általános iskoláját, aztán Szekszárdra ment gimnáziumba (amiről hallgatnak a krónikák, de mesélik helyben: itt ügyesen gyakorolta magát ökölvívásban), bölcsészkar Pesten, Pécs, majd megint Budapest: ÉS, satöbbi: mesék. El is hagyhatnánk, a citált szövegekben úgyis benne van pályájának, művének összes kulcsszava, minek azokat magyarázni, épp a búcsú idején?
Egyfelől: dehogy nélküle! Másfelől, nem kell különösebb bátorság feltételezni, hogy egy írónak, bármilyen írónak, valamirevaló írónak alapjáraton is mennyire fontos a közeg, melyből vétetett. E kört szűkíteni, tágítani, szülőföldről, hazáról beszélni, már mindig egy-egy minősített eset. Lázár pedig épp az effélék óriása: ilyen szűretlenül, ilyen pőrén a magyar irodalomban még senki nem mert a magáéval előhozakodni - ez akkor is így van, ha ő aztán tökéletesen megfelel az Illyés által nem kis iróniával említett helyi praxisnak: neki majd' az összes kútjában megjelenik Szűz Mária vagy valamelyik szaktársa (az ördög, az isten, a Jézus vagy csak a nagyszakállú manó - utóbbi speciel néha azért, hogy Rácpácegres földjébe temetkezzék, csak szakállát hagyva szabadon), amelyik írásában nem érkezik idejekorán az isteni közbeavatkozás, már kezdem hiányolni. Beszélhettek nekem, pomázinak dobogókői szívcsakráról, rég tudom, hol lakik a jóisten: Rácpácegresen, konkrétan valahol a Sió és a Sárvíz között, a négyszögletű kerek erdőben, és bucira röhögi a fejét, amikor kihallgatja, amint Mikkamakkáék költői versenyt rendeznek, s Bruckner Szigfrid már vagy ötödször próbálja elsütni Petőfi tyúkját saját szerzeménynek, társai értetlensége feletti végső elkeseredettségében végül így: Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent lakik a szobában kend?
A leckét persze mindenki megtanulta, Lázár Ervin is elmondta sokszor arról a négyszögletű kerek erdőről; mért ne mondanám fel én is: hogy az valahol a magasban van - akár földijének a versében -, az a haza, csak azok a pálfai gyerekek nem tanulták (ették) meg, akik egyszer levélben értesítették a mesemondójukat, Ervin bácsit a nagy felfedezésről, hogy megtalálták a híres erdőt, a falu alatt a Siónál. Lázár örült, s rájuk hagyta, de azért még egyszer elmondta mindenkinek, hogy nem ott van, hanem, mint előbb: a magasban. Még gyerekek azok a pálfai fiúk... Szép-szép ez a magas dolog, de én megesküszöm: a pálfai fiúk jobban tudják. Ott van az. Tessék csak megkeresni!
Ami nincsen ott, az Alsó-Rácegrespuszta maga. Jövök én is Sárszentlőrinc felől, kétoldalt szépen szántott táj, felismerni vélem a nagy juharfát a Bíró Drinócziék földjének végében, a mesékben mindgyakran előforduló nagy szederfát is, ebben a télben meg nem mondom, hogy kiszáradtak-e teljesen, ilyenkor csak az esperes úr fenyőfája nem kopasz, de abban biztos vagyok, hogy az a szánalmas falcsonk, ami balra kornyadozik, az lehetett a Vódli-tanya. Alsó-Rácegrespusztából nem sokkal több maradt, ott már nem lakik senki se. A szomszédban Felső-Rácegrespuszta még megvan. Szerdánként déli egyre Illyés - ma múzeumnak berendezett - iskolájába jön a doktornő, hogy egy órát rendeljen a helybelieknek; kilencvenöten vannak, hat közülük a gyerek, de születik hamarosan még kettő. Mondják, hogy az Ervin rendes, hazajáró gyerek volt, házat is vett volna itt, de Zsuzsa (Vathy, a felesége) nem engedte, mert itt mindenki a haverja volt - mondják. Hát vettek Kisszékelyen, épp egy kőhajtásnyira. És megvan Rácpácegres is.
Meghalt hát hetvenévesen a mesemondó. Mikkamakkáék híressé, elismertté tették, nekem azonban valamikor a hetvenes évek elején-közepén a nagyok (az eggyel előttemi generáció, az a "nagy") a novelláit nyomták kezembe, hogy: "Öcskös, ez valami!" Talán ezért nem értettem soha a fordulatot, hogy "bár meseíróként vált közismertté, de milyen remek novellista" - hiszen mesében, elbeszélésben mindig ugyanazt írta, hogy elveszett a paradicsom, aha, szóval a haza, de úgyis történik valami. Egy időre legfeljebb láthatatlanná válunk. '? Láthatatlanná? Most épp? Vagy bármikor eztán? Ugyan már! Jött egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsomvörös nadrágos, fehér szakállú öregember, mi csak néztük bután, tekintetével senki mást nem érintve hozzá lépett, s elvitte magával. Igen, oda. A négyszögletű kerek erdőbe, mert lesz ott egy kis dolga a virágokkal.
Nem ment hát messzire, bárki megtalálhatja könnyen (bármikor eztán is). A pálfai fiúk biztos szívesen megmutatják az utat.

Turcsányi Sándor

forrás: Narancs XIX. évf. 01-02. szám - 2007-01-11
kultúra - nekrológ